A városiasodó társadalmak fogyasztási szokásai egyre növekvõ mértékben okoznak hulladéktermeléssel kapcsolatos környezeti problémákat. Városaink és falvaink saját hulladék-depóniáik gyûrûjében fuldoklanak. Évrõl-évre több a szilárd kommunális hulladék, jóllehet már egyre többet kell fizetnünk az elszállításáért. A hulladék összetételét tekintve annak jelentõs hányada csomagolóanyag, fõleg papír és karton, valamint igen sok üveg, amelyeket nem cserélnek vissza a kereskedelemben. A külföldi példák alapján a papír és az üveg (esetleg a mûanyag és a fémek) újrahasznosítása megoldható és gazdaságos. A szilárd kommunális hulladék elkülönítõ kezelése alapfeltétel az egyes hulladékfajták újrahasznosításához, ám ez a hulladékkal való idõigényes manipulációt igényelné. Szokásvizsgálatok egybevágó tanulsága az, hogy a lakosság minél rövidebb ideig akar (és képes) a hulladékkal, a szeméttel foglalkozni.
      A hulladék elégetése környezetszennyezést okoz azáltal, hogy hõ- és porszennyezést, levegõszennyezést okoz. Járulékos kártétel a nagytömegû szemét égetõmûbe történõ elszállítása, a közúti közlekedés környezetterhelése.
      A legjobb, az optimális megoldás a növekvõ térfogatú és tömegû szemét problémájára az, hogy ne termeljünk annyi szemetet. Ez viszont fogyasztási-vásárlási, tárgyakkal és a háztartási technikákkal kapcsolatos szokásaink gyors és radikális megváltoztatását követeli. Tudnivaló, hogy ezen szokások igen lassan, több nemzedéknyi idõ alatt módosulnak, mivel a szociokulturális öröklõdés részeként kerülnek át a szülõk generációjából a gyerekekbe. A hulladékkal, a szemét kezelésével (pl. szétválogatásával) kapcsolatos tennivalókat a felnõttek nagyon nehezen és nagy ellenállással tudják csak megszokni, és mindehhez igen sok külsõ (instrumentális) szabályozás, a jutalmazás-büntetés rendszerének folyamatos mûködtetése szükséges. Sok felnõtt inkább fizet, csak ne kelljen a szemetet válogatnia. A szeméttel kapcsolatba kerülni stigmatizációnak, megbélyegzésnek minõsül.

A szemét szó nagyon sok nyelven nemcsak fõnév, hanem jelzõ is. A szó negatív konnotációi arra utalnak, hogy a nyelvi (szemantikai) jelentés alacsonyra vagy negatívan minõsíti mindazt, ami a szeméttel kapcsolatos.
      A lusta, semmirekellõ gyerekét szemetesnek, kukásnak küldi a haragvó apa. A „szemetesnek lenni” azt jelenti, hogy a foglalkozások hierarchiájában egészen alacsony szinten megakadni.Aki nem tud teljesíteni, beilleszkedni, aki az iskolában rossz érdemjegyet kap, aki rendetlen, buta, az csak szemetesnek lesz jó. Kevesen tudják, hogy a „szemetesek” jól keresnek. A szemetes sztereotipiája az elhanyagolt, züllött, ápolatlanul visszataszító figura. A szemetes általában betegesen bûnös is, õ az, aki a rémtörténetekben „zsákban elviszi a gyerekeket”. A szemétnek minõsített személy jellemtelen, erkölcstelen, érdemtelen. A „szemét” ember jelentése aljas, lebecsült.
      Gyakran tárgyak is megkapják ezt a lebecsülõ jelzõt: kacatnak, szemétnek minõsítik a kidobnivaló, értéktelen, eltávolítandó holmit, használati tárgyat. Egy használati tárgy, amelyre rámondja valaki, hogy szemét, a tulajdonosát is képes beszennyezni, beárnyékolni.
      A szemét kényelmetlen, rejtegetni való dolog. A váratlan vendég elõl a lakás szemetjét a „szönyeg alá söprik”, hogy ne látszódjék. A szeméttartókat a lakásokban az ajtó mögé rejtik, semmiképpen sem teszik könnyen látható, feltûnõ helyre. A kertek szemétgödreit egészen hátul, a gyakran bejárt helyektõl legtávolabbra teszik, szinte eldugják. A komposztgödrök, a komposztdombok is eldugott rejtekhelyekre kerülnek. A szemét, mint tárgy szégyenteljes, negatív, undort keltõ, visszataszító.

A családi nevelésben a gyerekek és a szemét kapcsolata feltûnõen szoros. A kisgyerekek elso otthoni feladata a takarítás, a szemét elszállítása, a szeméttartó kiürítése. Hamupipõke effektusnak nevezhetjük azt a folyamatot, amely során a gyermek megalázása olyan módon történik, hogy a legalantasabb munkát, a szeméttel való foglalatosságot kell végezze. Ezáltal Hapupipõke a családi társas hierarchia legaljára kerül, õ az a rabszolga, aki a legpiszkosabb és legcsúfabb munkát végzi.
      A gyerekek otthoni sepergetése, a szemét eltávolítása, porszívózása és hamuzása könnyen elvezethet a Hamupipõke effektushoz, a gyermek a családi munkamegosztásban a büntetésszámba meno munkát kell, hogy elvégezze. A módosabb családoknál a házicseléd vagy háziszolga végzi a szenny, a szemét eltávolítását, a takarítást. A szolgaság, a kiszolgáltatottság és az alacsony társadalmi státusz gyakori kifejezése az, hogy az illetõ a szeméttel, takarítással, hulladékgyûjtéssel van elfoglalva, megbízva vagy büntetve. A fölérendeltség, a magas rang, a társas helyzetekben való uralkodás és presztizs abban is kifejezõdik,
hogy az adott személy nem nyúl a szeméthez, hulladékhoz. Jól kifejezi e tényt az, hogy a nem-takarító, a szeméttel kapcsolatba nem kerülõ személy ruházata makulátlan, kezei tiszták, körmei ápoltak. A seprû és lapát nemcsak a szorgalom jelképe, hanem az alárendeltségé és a függõségé is.
      Amikor a gyerekek az iskolában a szemetet összeszedik, amikor a kiránduláson a hulladékos erdõt, patakot takarítják, könnyen stigmatizálódnak a Hamupipõke effektus áldozataként. A mások hulladékát eltakarító gyerekek nemcsak a környezetvédõ hõsies akciólovagjainak, hanem egyszersmind mások háziszolgáinak is képzelhetik magukat.

Voltak kultúrák, amelyek alig termeltek hulladékot, mert minden maradékot felhasználtak ismét. Az alkalmazott anyagaik a természet tárgyai voltak: bõrök, fa-és rostanyagok. Ezekbõl nem képzõdik tartós hulladék, hiszen ezek gyorsan komposztálódnak. Az elsõ régészetileg azonosítható szemétdombok a kerámia, a cserépégetés technikájával jelennek meg, hiszen a széttört cserépedény darabjai nem újrahasznosítható darabjai a primitív háztartásnak.
      Modern idõnkben a szemétszociológia virágzik. Minden kultúrára jellemzõ a saját szemétdombja. Ki milyen anyagokat, ki milyen technológiákat használ, mit és hogyan fogyaszt, milyen kapcsolata van a természettel – mindez kiolvasható a szemetesedény tartalmából.
      Mind több olyan hulladékot termelünk, amelyek nem lebomló anyagok, amelyek óriásmolekuláit a talajlakó szervezetek nem képesek szétdarabolni. A mûanyagok, a nem-természetes anyagok a szemétdombjainkon még évezredek múlva is hirdetik az emberi ostobaságot. A természet nagy körforgásából kiiktatott hatalmas tömegû szénvegyülettel szegényebbek leszünk, mert a szénvegyületekbol elkészített plasztikszemetünk esetleg évtízezredeken át „parkolópályán” marad. Egy adott kultúra, egy adott civilizáció ökológiai mûveltsége és jövõjéhez való viszonya tükrözõdik a szemétdombján.

Az emberi újszülött és csecsemõ környezetét és önmagát egységben, az édesanyával való duálunióban éli meg. Nincs különváltan Én és Környezet. A csecsemõ tulajdonképpen önmagát, mint édesanyja egyik testrészét éli meg.
      Az Én megjelenése az õsi, egységesen diffúz és kaotikusan összetett élménytartalom meghasadásával, differenciálódásával történik: az Én és a Másik létrejöttével. Az Én az a képzõdmény, amely a látható, érzékelhetõ és mozgatható testet uralja. A Másik az a személy, akit nem tud az Én mozgatni, aki különálló, aki néha eltûnik és késõbb visszatér.
      Az Én megjelenésével kezdetét veszi az én-központú környezetkép kiépülése, kibontakozása.A környezetben van a Másik is, ott vannak a tárgyak, a dolgok, az ételek, italok. A környezet kellemes és biztonságos, amennyire azt a Másik a szeretettel, gondoskodással és törõdéssel átmelegíti. A Másik személy mindenekelõtt az Édesanya, akit kezdetben nem is tudunk a többi személytol megkülönböztetni. A kisbaba mindenkire mosolyog, hiszen összetéveszti az arcokat, személyeket. A Másik és a környezet tehát õsi módon az Édesanya archaikus kategóriája. A termékeny környezet, a magábafoglaló és ölelõ környezet a Föld-Anya, akinek áldott szeretetében az életbenmaradásunkat köszönhetjük.
      A különbözõ kultúrákban eltérõ életkorokban, de egyszercsak elkezdõdik az elso olyan tanulási folyamat, amely a társadalomba való beilleszkedésünk kálváriájának elso és egyszersmind legsúlyosabb stációja. Ez a toilett training, a szobatisztaság megtanulása.
      Ennek drámai nehézsége abban áll, hogy egy érthetetlen és felfoghatatlan dolgot kell megtanulnunk (nem az egyetlentéletünkben, de az elsõ a legkegyetlenebb), azt, hogy uraljuk azokat az ürítkezõ záróizmainkat, amelyek létezésérõl nem is tudunk. A szobatisztaság megtanulása komoly dicsõség, a fejlettség és a civilizáció mutatója. A kultúrlény kétes erénye, amelyet jobb sorsra érdemes háziállataink egy részébe is belenevelünk.
      A természet önmagától nem szobatiszta. Erre csak olyan furfang és ármány, a szeretet és a kétségbeejtés vad játékai kényszeríthetnek, amelyek örökre elszakítanak az egységes és idillien biztonságos környezettõl.
      A szobatisztaság kettéhasítja a környezetet, egyben önmagunkkal is szembefordít. A kisbaba, aki korábban békés önfeledtséggel és örömmel játszott saját vizeletével, vagy kenegette saját székletét, gyötrelmes gyorsasággal megtanul ezektõl undorodni. Amik korábban a saját testének gyümölcsei voltak, mostantól kezdve az undor és förtelem forrásai. Az ördög sötét alvilága fetreng saját mocskában, a szobatiszta kultúrlény higiénés szokásai a mesterséges tiszta környezetét teremti meg. Ebben a mûvi tisztaságban a vizelet és a széklet szemétnek minõsül, amit el kell távolítani, azaz kidobni. Saját testével kerül konfliktusba a kisgyermek, mert érthetetlen módon gyûlöletessé és undortkeltõvé válik az, amit saját testének részeként érez. Ez a háború elõidézi a test-kép zavarait is.
      Gondoljuk végig a következõ egyszerû kísérletet. Több résztvevõvel együtt ülünk a pszichológiai laboratóriumban, mindegyikünk kezében egy tiszta, steril üvegpohárka. A vizsgálaltot vezetõ személy megkér bennünket, hogy gyûjtsünk néhány milliliternyi saját nyálat a pohárkánkba. A felszólítás erõs indulatokat, feszültségeket vált ki, de a vizsgálat tudományos érdekei miatt engedelmeskedünk. Öklendezve figyeljük egymás lassan csorgó nyálpatakocskáit, majd mind jobban kiszáradó szájjal kipréseljük saját utolsó nyálcseppjeinket. Most jön a következõ instrukció: az összegyûlt saját nyálunkat, amit a sterilen tiszta pohárkánkba gyûjtöttünk, helyezzük vissza oda, ahonnét eredt, azaz igyuk meg.
      Az érzés alig leírható. Igen mélyen, szüleink hatalmas erejû akaratával vésõdött belénk az, hogy ami belõlünk a bõrünkön kívülre kerül, az tisztátalan, piszkos. A saját nyálunk kedves, kellemes jelenléte nem zavar, amig az a szájüregünkben van. A kiköpött nyál ugyanolyan undorító, mint a széklet vagy a vizelet. A kiköpött nyál fertelme megbélyegzõ, tisztátalanná teszi mindazt, amihez hozzáér. A század elején a városi „jobb” lakóházak kapualjában tábla hírdette a polgári civilizációt: KÖPKÖDNI TILOS. A köpés megbélyegzés, átok, rosszindulatú és agresszív cselekvés, a levizelés jelképes változata.
      A szobatisztaság megtanulása eros érzelmek erõtereiben zajlik: az édesanya, édesapa szeretetéért, megbecsülésük és gondosságuk kivívásáért történik. Szüleinkért még azt is megtesszük, hogy visszatartjuk vizeletünket, székletünket.
      A szobatisztaság megtanulásával kettéhasad az egységes környezet, mert létrejönnek a tiszta és a piszkos kategóriái. Kisgyermekként megtanuljuk a szemét õsi mintáját és jelentését: a fertelem, az undor és a rosszullétig erõsödõ szorongás érzéseit. Ezeket az érzéseket a szüleink szeretetének elvesztése miatti félelmünkben véssük be. Õsi szorongásaink visszhangoznak a széklettel és a vizelettel kapcsolatos émelyítõ rosszulléteinkben, undorodó és feszült félelmeinkben. Minél több félelmet és fenyegetést alkalmaztak szüleink a szobatisztaság megtanítása során, annál kényszeresebben igyekszünk magunk körül tisztaságot teremteni.
      A természeti népek (az úgynevezett primitív kultúrák) nevelési szokásait figyelve felismerték, hogy azok sokkal türelmesebbek gyerekeikhez, a szobatisztaságra tanítás lassabban, késõbb alakul ki. A nyugati civilizáció e téren könyörtelen, a száraz pelenkáért küzdõ kisgyereket gyakran a hisztérikus türelmetlenség, a kemény és büntetõ erõszak légköre veszi körül. Nem ritka az, hogy eközben súlyos lelki sérülések keletkeznek, az önmagával és környezetével is szembeforduló kisgyermekben felidézõdik a halálfélelem szülei szeretetének elvesztése miatt. A saját testkép problémái, az ismétlõdõ büntetések és fenyegetések a késõbbiekben a nemi szerepek tanulását és gyakorlását is megzavarhatják.

A kisgyermekkorban kettéváló világ egyik fele hófehér, patyolattiszta, a másik fele sötét, fertelmes. A jó és a rossz, a tiszta és a piszkos törésvonalai alakulnak ki, majd mélyülnek el. A késõbbiekben ez az érzelmi jelentés a szemantikai térben kitágul, beolvasztja mindazt, ami közelébe ér, amivel kapcsolatba hozható. A tisztaság és fehérség a szûziességgel, ártatlansággal és romlatlansággal éppúgy kapcsolatba lép, mint a mesterséges környezet tisztaszobájával.
      Egy városi család szánalmasan rövid erdei kirándulására az autóján érkezik. Kipakolnak, majd mindenki megkapja a bõséges szendvicseit. Az egyik kisgyermek elejti, a szendvics lepottyan az erdei avarra. Anyu hangos ijedtséggel kiabálja csemetéjének: nehogy felszedd, az már piszkos!
      Vajon mi piszkosabb: egy feltakarított lakás parkettája, padlószõnyege, vagy az erdei avar? Érzelmeinket, értékítéleteinket a korai tanulási (szocializációs) hatások befolyásolják és torzítják.
      Az ismert TV reklám egy adott mosó-és takarítószerrõl: a bevezetõ képsorok a hagyományos takarítószer eredményét mutatják. A kimosott ruha, a kitisztított fürdõkád a nagyítóval megtekintve nyüzsög a milliónyi mikrobától. Az apró és félelmetes lények iránti undort felkorbácsolják a képek és a tisztátalansággal hozzák kapcsolatba. Most elõjön a híresen mikrobaölõ takarítószer: nyomában a halál, az üresség, az élettelenség hófehér tisztasága. Ki kérdezi meg: mit csinál ez a mosószer a folyókba, tengerekbe bekerülve; vajon Dunánkat és Tiszánkat is halottan hófehérré sterilizálja?
      Az érzelmeink börtönében vergõdve kerülgetjük a lényeget: undorodjunk-e a szeméttõl, féljünk-e a természet naturális tisztátalanságától? Vajon a szobatisztasággal létrehoztuk a környezetszennyezés érzelmi biztosítékait és örök hajtómotorját?

A hulladékkal és szeméttel kapcsolatban a kisgyermekkorunkban világszerte megtanuljuk társítani saját belsõ félelmeinket, undorainkat és rossz érzéseinket. Ugyanakkor a környezetvédõk újra és újra a szeméthez fordítják figyelmünket, felidézve bennünk a zavart és az ambivalenciát. Kavarognak érzéseink és indulataink. Tudjuk, hogy a hulladék kincs, érték, nyersanyag, ám leküzdhetetlen az undorunk és félelmünk torokszorító. Veszélyes konfliktusba kerget a hulladékot elkülöníttetõ, komposztáltató, takaríttató pedagógus vagy környezetvédõ.
      Neurózisaink tartóssága az ilyen kognitív disszonanciákban gyökerezik.
      Mi lehet a megoldás? Mindenekelõtt a türelem és a makacs törekvés a hulladékkal kapcsolatos õsi érzelmek áttanulásával, feldolgozásával kapcsolatban.
      Érdekes naptár keltett feltûnést tavaly, az USA-ban és Kanadában. A naptár színes fotóin jóképû reklámfiúk, amolyan Chippendale legények csáboskodtak, mint szemetesek. Jólápoltságuk, kihívóan vonzó hetykeségük furcsa érzelmeket társított a csillogóan tiszta kukáskocsihoz és tartályokhoz. A kétségtelenül szexuális kihívást összekapcsolta a szemetesek kedvességével és jólápoltságával. A naptár fantasztikus sikert hozott a gyártóknak.
      Másik példa egy külföldi szelektív hulladékgyûjtést bevezetõ kampány lélektani patronjai és jelképei. Egy videokazettán bemutatják a jövõt, amely a szelektív hulladékgyûjtés apoteózisát ígéri. A véletlenül vegyesen, összekeverve hagyott kukatartályt pasztellszínû overallokba öltöztetett fiatal lányok és fiúk futószalagra helyezik, majd tartalmát kiöntik. Könnyed és vidám zene szól. Közben a fiatalok derûsen és egymással is évõdve hosszúszárú kesztyûket öltenek magukra, majd a futószalagon elsuhanó, gusztusos hulladékból kézzel kiválogatják és átsodorják az oda nem illõt. Az egész mûvelet bohém játék, fiatalok zenés szórakozása.
      Késõbb egy részletes kameramozgás bemutatja az elkülönítõ üzemcsarnokot, amely patikatisztaságú. Krómnikkel, csempék, hideg színek a falakon és a modern technológiai berendezéseken. A munkások mindvégig fiatalok, ápoltak, jókedvûek. Nincsen közöttük a borostásan ápolatlan zsákosember, aki elviszi a rossz gyerekeket.

A hulladékkal és a szeméttel kapcsolatos szokások átalakításakor feltétlenül többet kell foglalkoznunk az emberek érzelmi problémáival, amelyek a kisgyermekkorunktól kezdõdõen a szemét iránti félelemre és megvetésre épülnek. Segítenünk kell egymásnak legyõzni a civilizációs melléktermékként belénkrakódott undort, félelmet és szorongást. Érzelmeink áthangolásához, átalakításához más technikák, módszerek szükségesek, nem elegendõ a felvilágosítás, az értelemre irányuló, az információkra összpontosító erõfeszítés.
      A környezetvédõ, aki a hulladék elkülönítõ kezelésére, a komposztálásra és más, szeméttel kapcsolatos tevékenységekre akarja rászoktatni az embereket, idézze fel egykori kisgyermek mivoltukat, amint megtanulták gyûlölni önmaguk hulladékait, skizofrén kétségeket teremtve a szétesett világ törmelékein. Ennek a kisgyermeknek kell visszahoznunk nyugalmát, létében való gyönyörûségét és biztonságát.