A huszonegyedik évszázadhoz érve az emberiség a hétköznapi életvitel új szokásaira kényszerül rávezetni gyermekeit. Világszerte felismertük, hogy a hétköznapi életvitelünk tarthatatlan. A fenntarthatóság vált az emberiség és a bioszféra közös sorskérdésévé.
      Nagyon sokan vitatják, hogy mit takar ennek a fogalomnak a jelentése. Hosszú távon elvileg nem lehet a fejlõdés fenntartható, ez ellentmond a termodinamika törvényeinek. A természettudományok szerint nem létezik fenntartható fejlõdés. Ez – szerencsére – nemigen befolyásolja jelenlegi törekvéseinket, hiszen évmilliárdokban mérhetõ az az idõtartam, amelyben a fenntarthatóság értelmezhetetlenné válik. Rövidebb távon azonban megszervezhetõ olyan erõforrás gazdálkodás, amely az emberi történeti korokon keresztül fenntartható. Ha az erõforrások hasznosítása lelassul és az érték- és árutermelés üteméhez igazodik, akkor ez a folyamat néhány évszázadon keresztül fenntartható. Azt kell tehát elérnünk, hogy az érték-és árutermeléshez képest lelassuljon az erõforrások hasznosítása – és ez óriási önmérsékletet követel a fogyasztás felkorbácsolására és féktelen növelésére szocializált társadalmaktól.
      A féktelen energiahasználat, a növekvõ hulladékhegyek, a levegõ és a víz szennyezése, a pusztuló természet, a felmelegedõ klíma, a növekvõ agresszió, a bûnözés és az etikai-vallási türelmetlenség a fürgén szaporodó emberiség problémahegyének részei. Az emberiség ökológiai csõdhöz vezetõ szokáskészlete a fogyasztói társadalom pazarlásra és féktelen tulajdonlásra csábító kultuszában gyökerezik. A gyorsan szaporodó ökológiai és humánökológiai válságtünetek világszerte kiváltják azokat a védekezõ reakcióinkat, amelyek e végzetes környezeti válsághatások ellensúlyozására, mérséklésére és végül is megelõzésére irányulnak. Egészségünket, a földi bioszféra minden élõlényét létében fenyegetik civilizációs bûneink, amelyek a hétköznapi életvitelünk következményei.
      Az életvitel a személyes életregényünk része, olyan tanulási eredmény, amely az adott kultúrákban nemcsak a hagyományok, hanem a spontán és a tudatos nevelõ hatások összetevõjeként alakul ki. A környezeti szocializációs folyamatban utódaink megtanulják szüleiktõl – elsõsorban utánzásos, modellkövetéses mechanizmusokkal –, hogyan viszonyuljanak környezetükhöz, annak természeti, épített, ember által megalkotott és társas vonatkozásaihoz.
      Az elsõdleges szocializációs folyamatok során a szülõk magatartási mintáját vésik be a gyerekek. Ezek a minták a környezeti értékek, az anyaghoz, a növényekhez, az állatokhoz fûzõ kapcsolatok, a fogyasztás és a termelés attitûdjei, az élethez és az élõlénykehez kötõ viszonyulások. A családi nevelésben a szülõk intuitív módon megerõsítik a gyermekeikben saját értékrendjüket és büntetik a szerintük normasértõ, normaszegõ megnyilvánulásukat. Gyermekeink környezeti szokásaik által elsõsorban a mai felnõtt generáció környezeti értékrendjét követik, annak minden hibájával, ellentmondásával együtt. Ezt a szocializációs folyamatot hatékonyságában csökkenti, mûködésében megzavarja a családok nevelési diszfunkciója. A családon belüli minta- és értékkövetést ellehetetlenítik a családok válságjelenségei, a megoldhatatlan konfliktusok, a szétesõ és megbomló családok érzelmi és kapcsolati zavarai. A család szociális és mentálhigiénés egészsége a korai környezeti szocializáció alapvetõen fontos feltétele.
      Könnyen belátható, hogy a szülõk életviteli mintái tartósan és meghatározó módon vésõdnek be a gyermekeik szokáskészletébe, mégha azokat késõbbiekben az új értékrendet teremtõ generáció bírálja és megváltoztatja is. A családokon belüli érték és szokáskonfliktusok köntösében megjelennek a környezeti vonatkozások. Ha a mai felnõtt nemzedék általában környezetközömbös, környezetszennyezõ, a természeti erõforrások tulajdonának tartja, életvitelével önzõ módon a pillanatnyi szükségleteinek él, képtelen a tényleges önkorlátozásra, akkor ez a magatartásforma a gyerekekben tovább öröklõdik (szocio-kulturális öröklõdés).
      A kelet-európai országok modernizációjában ma fontos szerepet játszó gazdasági növekedés nehezen kezelhetõ konfliktusokat okoz azáltal, hogy a fogyasztói ideálok összeegyeztethetetlenek a józan önkorlátozást hirdetõ, az ökológiai szempontokból fenntarthatóságot garantáló életviteli modellekkel. Magyarországon (is) az emberek minél elõbb szeretnének gazdagabbak lenni, elsõsorban a szó tárgyi értelmében, ami még több árufogyasztást, energiafelhasználást és ezek következtében fokozottabb környezetterhelést jelent. Amíg nem szervül Magyarország az Európai Közösség rendszerébe, addig könnyen válhatunk a korszerûtlen és környezetünkre veszélyes technológiák piacává. A környezetkultúra érdekében önkorlátozást és fogyasztási önmérséklést javasló környezetpedagógia a rendszerváltás hevületében kimelegedett tömegek számára ellenszenvet válthat ki azáltal, hogy az emberek a környezettudatos életvitelt azonosítják az egykori gyûlölt szegénységgel.
      A környezeti nevelés értékrendet és szokásokat befolyásoló nyomása konfliktusokat gerjeszt a társadalom különbözõ értékeket és érdekeket képviselõ csoportjai között, és megterheli a felnõtt és a gyermek nemzedék kapcsolatát, magát a szocializációs mechanizmust is. Sohasem tapasztalt generációs bomba ketyeg a mélyben, amelynek töltését a mai serdülõk felismerése adja: szüleik felelõsek a környezet válságjelenségeiért, a hanyatló egészségállapotért és a társas környezet betegségtüneteiért. A felnõtt normákkal szembeforduló tizen- és huszonévesek indulatai keservesen megnehezítik a környezeti nevelést.
      Amint belátható, a hagyományos értelemben vett környezeti nevelés konfliktusok sokaságát idézi: szelet vet és könnyen vihart arathat azáltal, hogy élénk ellenállást és elégedetlenséget vált ki.
      A környezeti nevelés társadalmi üggyé vált, amelynek egyik feladata segíteni a különbözõ társadalmi csoportok környezeti konfliktusainak kezelését . A környezeti nevelés célja a környezettudatos magatartás, a környezetért felelõs életvitel elõsegítése abból a célból, hogy fenntartsuk és javítsuk az emberi élet minõségét.
      A környezeti nevelés közvetlenül a magatartás, a hétköznapi életvitel formálására, megváltoztatására is irányul, ez (is) megkülönbözteti a nevelés minden más formájától. A megfelelõ ökológiai kultúrát képviselõ életvitel kialakításához nem elegendõek pusztán kognitív hatások és követelmények. Az ökológiai és humánökológiai kultúrát képviselõ életvitel egyúttal az egészséges élet és az együttélés lehetõsége is.
      A nevelési kutatások eredményeinek elemzése azt mutatja, hogy a környezettudatos életvitelt tanúsító személyek ismerik a fontosabb környezeti fogalmakat, az aktuális környezetvédelmi problémákat és tennivalókat, ismerik az adott probléma megoldásához használható cselekvési stratégiákat, hisznek a tevékenységük jelentõségében, elkötelezettek a cselekvésben és gyakorlatuk van az önálló cselekvésben.
      A kutatások adatai azt mutatják, hogy a környezet kognitív ismerete a környezetért felelõs magatartás szükséges, de nem elégséges feltétele. A környezetvédelmi problémák ismerete, az ezzel kapcsolatos elemzõ és értékelõ képességek, a megfelelõ cselekvéssel kapcsolatos attitûdök és értékek is szükségesek az egyéni, felelõs cselekvéshez.
      Miközben sodornak bennünket a különbözõ társadalmi minták, lehetõségünk van az életvitelünk tudatos befolyására is. Gondolkodásunk, akaratunk és mindennek alapjaként a megfelelõ környezeti erkölcs és ökológia kultúra talán visszafordíthat bennünket a válságba zuhanástól.
      A környezeti nevelés gyakorlata az 1980-as években (elsõsorban az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában és Kanadában) kölcsönhatásba került a tudomány-technológia-társadalom (Science Technology Society) és a globális nevelés irányzataival. A 90-es évek óta világszerte terjedõben van a környezeti nevelés kitágított értelmezése, jóllehet még érzékelhetõ, hogy a környezeti nevelõk jóval nagyobb része a természettudományos tanárképzésbõl, kisebb része a társadalomtudományok területérõl érkezik. A környezeti nevelõk hangsúlyozzák a tantárgyi integráció jelentõségét, e téren már lerakták a fogalmi alapokat, és jól mûködõ módszereket fejlesztettek ki.
      A környezetvédelem és a környezeti tudatosság eszméjének elterjedése párhuzamosan zajlik azzal a történeti folyamattal, amellyel a korábbi, hazug társadalmi rendszerbõl szabadultunk ki. Jogállami körülmények között legalább jogi és hatósági eszközökkel nem lehet fellépni (mint korábban) a környezetvédelem ellen. Sõt, bár a gazdasági és más ellenérdekekkel most is számolni kell, a küzdelem szabályai tiszták és a jog érvényesíthetõ. „A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez”, állítja ünnepélyesen az Alkotmány és más szabályaival is biztosítja az „épített és a természeti környezet védelmét” az ember testi és lelki egészsége érdekében. Ezt a jogot az Alkotmánybíróság úgy értelmezte, hogy a védelem egyszer már elért és jogszabályokban biztosított szintje nem csökkenthetõ. Legalább ilyen fontos azonban, hogy az értelmezésben összekapcsolta a környezethez való jogot az élethez és az emberi méltósághoz való joggal.
      Magyarországon a Környezetvédelmi Törvény (1995. évi LIII. Törvény a Környezet Védelmének Általános Szabályairól) 54. § 1. cikkelye rögzítette: „Minden állampolgárnak joga van a környezeti ismeretek megszerzésére és ismereteinek fejlesztésére.” A törvény a továbbiakban kifejti, hogy a környezeti nevelés az iskolarendszeren belüli és azon kívüli formáiban elsõsorban állami és önkormányzati feladat.
      A kilencvenes években Magyarország környezeti nevelése robbanásszerû fejlõdésen megy át. Tucatnyi országos egyesület foglalkozik a környezeti neveléssel, az oktatásközpontok hálózata országos szövetséggé erõsödik, a nemzeti parkok pedagógiai tevékenysége növekszik, hírlevelek, folyóirat, rádió- és tv-mûsorok szakosodnak e témára, évente ezernyi pedagógust ér el valamilyen környezetpedagógiai továbbképzés, rengeteg könyv és tanulmány jelenik meg, felfigyel e folyamatra a sajtó és a vállalkozói szféra is. A döntõ fordulat azonban az a tény, hogy az országos érvényû közoktatási dokumentumban, a Nemzeti Alaptantervben önálló kereszttantervi fejezet a környezeti nevelés, amely ezáltal a közoktatási teljes rendszerében kötelezõ nevelési terület, minden iskola helyi pedagógiai programjának része lesz 1998 õszétõl.
      Elismeréssel fogalmaznak e folyamatról a nemzetközi szakértõk is, akik felismerik, hogy a rendszerváltozás gazdaságot-társadalmat-közoktatást modernizáló folyamatai alkalmas terepet és idõszakot kínálnak a helyi közösségek demokratizmusát, a környezeti értéktudatot és az életminõséget erõsítõ Magyarország tudatos felzárkózási törekvése, az európai és a globális normákhoz való igazodás szándéka. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében létrejött Fenntartható Fejlõdés Bizottságának Magyarország is tagja. A hazánkban is létrejött Nemzeti Fenntartható Fejlõdés Bizottság országos szinten kezeli a környezetvédelem, a környezetpolitika és azon belül a környezeti nevelés lehetõségeit. A civil környezetvédõ szervezetek százai és ezrei alkotják azt a társadalmi erõforrást, amely a hazai környezettudatosságot erõsítõ nevelési folyamatot éltetik.

A környezeti nevelés a környezeti szocializációnak egy társadalmilag kontrollált, és összehangolást igénylõ formája, amelynek a fenntartható fejlõdést tekintve nincsen más alternatívája. Az összehangolást az egyes szocializációs színterek között nagyon nehéz megvalósítani, alig-alig vannak tradicionális modelljeink ahhoz, hogyan lehetséges a családi, az óvodai, az iskolai és a többi társadalmi hatást egymással összefüggésbe, harmóniába hozni olyan módon, hogy ne sérüljön a társadalom pluralizmusa, az egyének és a kisközösségek szabadsághoz és a demokráciához való lehetõsége. A környezeti nevelés, mint szocializációs „nyomás” nem lehet terrorisztikus, a „zöld diktatúra” kényszerítõ doktrínája, hanem olyan alternatív életvitel, amelynek értékrendje, tudományos argumentáltsága és lehetõségei csábítják, vonzzák a jövõ irányt érzékeny, a harmóniát kívánó családok.
      Az iskolarendszerû környezeti nevelés megvalósulhat a közoktatás keretei között, beleértve az óvodát, az általános- és középiskolát, a felsõoktatást, a speciális nevelést, az általános és a szakmai képzést. A környezeti nevelés beépíthetõ (integrálható) szinte valamennyi tantárgyba, de megjelenhet önálló, összegezhetõ tantárgyként is (pl. Ember és Természet c. tantárgy).
      Az iskolarendszerû környezeti nevelés célját, tartalmát és követelményeit, a kívánatos attitûdöket és értékeket a Nemzeti Alaptanterv kereszttanterve, valamint több mûveltségterület tananyaga, fejlesztési és minimális követelményeket tartalmazzák.
      Jóval heterogénebb és differenciáltabb az iskolán kívüli környezeti szocializációs hatások sokasága – ezek a háztartási és fogyasztás, a munkavégzés, a szabadidõ és reakciós tevékenységformákon keresztül kiterjedhetnek a társadalom szinte valamennyi területére, a kultúra egészét átitatják. Szocializációs szempontból ez a családok és a közösségek attitûdjei áthangolásával, önismereti kihívások és a környezeti tudatosság konfrontációival keltenek kognitív disszonanciákat. Ezeknek a disszonanciáknak a mechanizmusa feszültségeket kelt: a folyamat során az emberek rádöbbennek arra, hogy ismereteik nincsenek összhangban a cselekedeteikkel: tudják, hogy amit tesznek, azzal károsítják, szennyezik a környezetet. Ezt a felismerést nehéz tartósan elviselni anélkül, hogy ne lenne ennek önértékelési-értékelési vonatkozása. Ha sikerül elérni, hogy a környezet-szennyezésért nemcsak büntetés jár, hanem a szégyen is hozzá tartozik, sikerül mélyebbre, személyesebb mélységekbe behelyezni a környezeti tudatosság rugóit.
      A családok, az egyes társadalmi csoportok nagyon sokféle, szerteágazó életviteli mintákat képviselnek, amelyekben meglepõen különbözõ az ökológiai kultúra értékrendje, a környezeti tudatosság mértéke. A sokféle társadalmi csoport a társadalmi nyilvánosság színpadjai (is) kell, hogy találkozzék a környezetkultúra szükségességével. A tömegtájékoztatás, az írott és az elektronikus hírközlés, a mûvészet, a települések helyi információs felületei kell, hogy folytonosan és intenzíven foglalkozzanak a környezeti problémákkal és azoknak az emberi szokásokban való meghatározottságával. Rendkívül hatékony lehet e vonatkozásban a helyi médiumok, a helyi sajtó szerepe.
      A környezeti nevelés terén a kilencvenes évek végén a „felületrõl” törvényileg szabályozott lehetõségek és az „alulról” civil erõkkel mozgásba hozott szándékok hosszadalmas, lassú és keserves egyeztetése, amelyhez nélkülözhetetlen a modern társadalomkutatás, a hatékony pedagógiai és andragógiai stratégia, a teljesítõképes menedzsment és a legszélesebb körû politikai támogatás.
      A tudományok képviselõi, a nevelési mesterségek, az üzleti szféra, a tömegtájékoztatás mûvelõi, és a politikacsinálók kerülnek abba a körbe, amelyet a közösségek, a családok és a gyerekeik alkotnak. A festõi kép akár egy freskó is lehetne valamely nemzetközi szervezet posztmodern üveg-beton palotája ülésterme mennyezetén, amely vagy rövidesen szétmállik a környezeti katasztrófák forgatagában vagy fenntarthatóvá válik. Ez lenne türelmes és szépséges bolygónk egyik legnagyobb csodája.

Ajánlott irodalom:

Juhász-Nagy Pál (1993): Az eltûnõ sokféleség Budapest, Scientia Kiadó
Lükõ István (1996): Bevezetés a környezeti nevelés pedagógiai és társadalmi kérdéseibe Sopron, Edutech Kiadó
Havas Péter (1993): A környezeti nevelés néhány pedagógiai elve és területei: Új Pedagógiai Szemle/2
Lányi András (1997): Együttéléstan Budapest, Liget Mûhely Kiadó
Joy Palmer - Philip Neal A környezeti nevelés kézikönyve, 1998. Routledge - Körlánc Kiadás, Budapest.
Vásárhelyi Tamás- Victor András: A nemzeti környezeti nevelés stratégiája, 1998. Magyar Környezeti Nevelési Egyesület Kiadása, Budapest
Scheibert Ferenc (szerk.)(1997): A környezeti nevelés és a helyi tanterv Budapest, Körlánc kiadás
Farkas János (1995): Bevezetés a környezetszociológiába Budapest, Mûegyetem Kiadó